Megint elküldött

[ÖNVALLOMÁS]

Megint elküldött.

Egyszer már elküldött ugyanezért.

Akkor úgy indult, hogy 6 hónapra, bár végül 9 lett belőle.

Most úgy látszik, kettő is elég lesz, mert most csak annyit kaptam.

Elvégre egyszer már megtanultam a leckét, most már „csak” fel kell elevenítenem, és újra beépítenem az életembe.

Hálás vagyok nagyon, hogy mindig nagyon izgalmas, érdekes és szép helyekre küld ilyenkor, és nagyon különleges emberekkel ismerkedhetek meg közben!

Akkor úgy éltem meg, hogy magányos vagyok.

Abból bontakozott ki valami csodálatos élmény.

Most én akartam magányos lenni.

Pontosabban egyedül.

Illetve nem is egyedül: Vele!

Akkor Ő keresett, most én keresem Őt.

Akkor Ő vette fel velem a kapcsolatot, most én veszem fel Vele.

Igen: Istennel. Olvass tovább, kérlek, a vallomásom most jön. Bízom benne, hogy neked is tanulságos akkor is, ha te nem hiszel Őbenne!

Az előző alkalommal is nagyon elő volt készítve nekem a terep.

Minden nagyon simán és könnyedén és gyorsan ment ahhoz, hogy oda jussak.

Most is.

No de hova küldött akkor és hova most?

És legfőképpen miért?

Azért, hogy végre Benne keressem az örömöt és ne másban!

Azért, hogy végre hagyjak Neki és az Ő ajándékainak helyet az életemben és ne zsúfoljam tele mindenféle „pótszerrel”. No, semmi károssal, veszélyessel vagy tiltottal. „Csak” sok-sok baráti, családi és egyéb beszélgetéssel, találkozással, programmal, mások segítésével, kapcsolódásokkal, mások jóllétének előmozdításával, vagy az utóbbi időben rengeteg tanulással – önmagamról, a hivatásomról és bármiről, ami érdekel. Csupa jó, élvezetes, számomra feltöltő dologgal.

És közben Vele is folyamatosan kerestem a kapcsolódást, csak épp a sok-sok egyéb mellett. Ami kezdett elsodorni Tőle újra.

Most viszont úgy kitisztította előttem az utat, hogy ide jöhessek, hogy az valami döbbenetes. Minden adott ahhoz, hogy Rá figyeljek! Hogy meghalljam és megértsem Őt, és tegyem, amit kér tőlem.

Nyugalom, anyagiak, egyedüllét, inspiráló környezet, napfény, meleg, nagy terasz, hatalmas sétalehetőségek, nyugodt és jókedvű emberek körülöttem – ugyanakkor azért kellő távolságra.

Minden adott tehát ahhoz, hogy azt tegyem, amit kér tőlem. Hogy azt is tegyem. Vagy egy darabig akár csak azt:

hogy írjak.

Már régóta tudom, hogy ezt kéri. Kb. december óta. És láthattad, nem nagyon engedelmeskedtem neki. Alig pár bejegyzést láthattál tőlem azóta.

Valami belső gátat, félelmet, kishitűséget vagy tudomisénmit nem tudtam átlépni.

Most írok. Mióta itt vagyok, már egészen sokszor ihletett írásra. Ha hagytam rá időt Neki… (Most már szép sorjában ki is kerülnek majd.)

Ilyenkor igazából nem is én fogalmazom meg a mondatokat. Csak úgy jönnek. Könnyedén. Mikor korábban visszaolvastam őket, sokáig azt éreztem „Ezt én írtam? Tényleg én? Honnan tudok én ilyet?”

Most már kevésbé csodálkozom rá, ugyanakkor mindennek tudatában a kisördög könnyebben elkap, hogy elültesse bennem a kishitűség csíráját. Isten azonban nem hagy el. Jön, és segít, hogy a kishtűség csírája helyett a magabiztosságé növekedjen fel bennem, és természetessé váljon, hogy írok.

Neked. Nektek. És nem rólam. Tőle! Még ha nem is feltétlenül Róla, akkor is Tőle.

Isten engem először Londonban formált át. Oda küldött először emiatt. Egy munka ürügyén.

Vallásos családban nőttem fel, gyerekkorom óta jártam templomba, hittantáborokban vettem részt, minden fontos történetet tudtam a Bibliából, egyházi gimnáziumban tanultam, és a hozzá tartozó kollégiumban laktam, akkoriban heti 2 hittanóra és heti 2 áhitat volt az alap. Szóval sok mindent tudtam a Bibliáról, Istenről, a hitről, de én magam akkor még nem hiszem, hogy igazi hívő lettem volna.

Aztán egyszercsak elkezdtem valóban keresni Istent. Meg akartam térni, és kerestem, kutattam a módját. Meg hogy az a megtérés egyáltalán micsoda.

Pár év keresés után küldött Isten Londonba, hogy megadja ezt az ajándékot. Ilyen messzire kellett hozzá mennem, mert ott voltam kellően magányos ahhoz, hogy Hozzá forduljak.

Ott egy csodálatos lelkész és csodálatos felesége által vezetett gyülekezetbe kerültem: Angliai Magyar Református Egyház

Az ottani tanítások; az Istentisztelet utáni szeretetvendégségek beszélgetései; a Bibliaórák; a Női Kör; a fiataloknak fiataloktól tartott beszélgetések, amikor összeültünk, és egy igeszakasz kapcsán beszélgettünk életünk kérdéseiről a lelkész őriző szeme mellett; és a magányom, amelyben elővettem azokat a Gyökössy Endre füzeteket és a „Meghívás az életre” című kiadványt, amelyek évtizedek óta a polcomon voltak otthon, és nem vettem őket elő, de „valamiért” a szűkös bőröndömbe mégis belekerültek –

mindezek együtt Isten kezében eszközök voltak arra, hogy átformáljon Szentlelke erejével.

Ezt akkor értettem meg, amikor betörtek hozzánk ott, Londonban. Elvitték a fényképezőgépem és a laptopom, és vele sok-sok emlékem, szinte minden fontos és kevésbé fontos dokumentumom, fényképem (akkor még alig valamim volt elmentve máshova is), és én megértettem, hogy ahogyan ezt lereagáltam, az nem olyan, mint ahogy szoktam. Hogy az nem az az Anikó, aki eddig voltam. És hogy ezt a változást nem én magam kerestem, nem én magam generáltam, sőt, valószínűleg önerőből sosem értem volna el. Ilyen rövid idő alatt biztosan nem.

Isten formált át. Akkor értettem meg, hogy most már igazán megtértem. Azt is tudtam, hogy ez valami olyan csoda, amire vigyáznom kell, amit nem akarok elveszíteni.

Azóta már azt is tudom, hogy „a hit nem konstans”, ahogy épp pár napja fogalmazott egy kedves ismerősöm. Az enyém sem volt az, az elmúlt 10 év során.

Az elmúlt közel másfél évben nagyon meg akartam változni. Nem valaki mássá, hanem azzá az emberré, akinek Isten teremtett. A legfőbb igazi valómmá, aki sziklaszilárd talajon áll, és ha meg is hajol, el nem törik. Ezen az úton Istent is kerestem, ugyanakkor rengeteget jártam azon az úton is, amiről az elmúlt közel 10 évben rengeteget tanultam: az önismeret útján. Nagyon sokat tudtam már magamról addigra is, de én meg akartam sürgetni az utam, hogy odaérjek végre magamhoz. MagOmhoz, ahogy egy nagyon kedves barátnőm fogalmazott egyszer.

Eközben aztán az önismeretet Isten elé helyeztem és jól túlzásba is vittem. Odáig jutottam, hogy a visszájára fordult. Azt éreztem, hogy ha nekem mindebben meg kell még változnom, arra egy élet sem elég, és képtelen vagyok rá, és mindez iszonytosan frusztrálttá tett.

Tudtam, hogy Isten békessége ettől nagyon messze van. Hiszen akár csak hetekkel azelőttig hónapokon át tapasztaltam is. Isten békességét. Azt, hogy a nehézségek közepette is megtart, és örömöm van, és egyensúlyban vagyok, amit mások is visszajeleznek. Hát úgy karácsony környékén messze nem ezt éreztem.

Mígnem egyszercsak beugrott még tavaly év végén: de hát nekem saját, személyes tapasztalatom van arról, hogy Isten átformált. Ha akkor megtette, akkor miért ne tenné meg most is? Ha tényleg arra van szükségem. Azon nyomban abbahagytam az önismereti segítők és segédeszközök igénybevételének sok-sok módját. Rengeteget tudok már fejben. Nem ezen múlik! Nálam már akkor nem ezen múlt.

Ez a felismerés coachként azért nem könnyű!

Ha azt tapasztalom, nem az önismereten múlik, sutba dobhatom a hivatásom.

Azt, amit éveken át élvezettel és küldetéstudattal csináltam, tanultam, fejlődtem benne. Azt, amit tényleg hivatásomnak érzek. Szeretem ezt a szót, mert számomra azt üzeni: amire Isten elhívott.

Ily módon összekapcsolódik a hitem és a küldetésem: segíteni másoknak a coaching eszközeivel (benne az önismerettel) abban, hogy azzá váljanak, akiknek Isten elhívta őket. Hogy önazonosan, boldogan, elégedetten éljék az életüket.

No de ha nem az önismereten múlik, akkor most mi van? Mit kezdjek ezzel? Ráadásul az önismeret engem oda vezetett, hogy rosszabbul éreztem magam, mint valaha! Hogyan tudnék akkor továbbra is coachként működni?

No persze már egyértelmű, hogy nem az önismerettel volt a gond!

Hanem annak hajszolásával, és azzal, ahogy használtam mindezt: saját magam kritikájaként, ahelyett, hogy megerősödtem volna általa önmagamban.

Coachként is mindig erre törekszem: megerősíteni az ügyfelem önmagában. Ha kell, hát azzal, hogy mindazt, amit negatívként említ, átformáljuk pozitívvá. Ezt felejtettem el magamon is alkalmazni.

És akkor jött ismét Isten!

Ő emlékeztetett rá, és elkezdett megtanítani újra szeretni.

Önmagamat és másokat is. Nekem – azt hiszem – az előbbi nehezebb…

És megtanította azt is, hogy bennem lesz egyensúllyá a coaching és a hit, az Istenben bízó, rá hagyatkozó hit.

Egyrészt azzal, amit még a megtérésem környékén, talán pont napra pontosan 10 éve egy álomban kaptam, és biztosan tudom, hogy Ő mondta nekem: „Hogyan ismeri meg önmagát Jézus Krisztus ismeretében”. Most nyert igazán értelmet ez a mondat számomra!

Másrészt azzal, ahogyan én ezt a coachingban egyensúlyban alkalmazom: Istentől kapott hittel, a Szentlélek erejének tudatában, Jézus tanítványaként, a coaching eszköztárával, szemléletmódjával és módszereivel.

Nem kell tehát attól félned, amikor hozzám jössz coachingba, hogy elkezdelek megtéríteni!

Abban ugyanakkor biztos lehetsz, hogy nem csak ketten leszünk ott: Isten velünk lesz! És ha te megemlíted őt, akkor nem csak Szentlelkével, hanem valóságosan is!

No de hova küldött most 2 hónapra, hogy például ezt is végre megírjam?

Arról legközelebb írok, gyere vissza.

Köszönöm, hogy elolvastad végig!

Kérlek, ez esetben írj valamit hozzászólásba. Ha mást nem, egy mosoly jelet (hozzászólásba, ne csak reakciógombbal, mert azt az is megnyomja, akinek pl. csak a kép tetszik – még szerintem nem is a legjobb ) vagy egy dühös fejet, vagy ilyesmit. Vagy privátban. Köszönöm!

Hogy tudjam, volt értelme ezt most kitennem, mert érdekes volt eléggé ahhoz, hogy végigolvasd. Ha még azt is megírod, hogy mit adott a vallomásom neked, akkor fogom igazán érezni, hogy érdemes volt kitennem. Köszönöm!

Az eredeti bejegyzést olvashatod a Facebookon is, érdemes megnézni, hogy ott milyen hozzászólások születtek a témában: